Mi történne, ha a Duna egyszer csak kilépne a medréből – nem kicsit, hanem mindent elöntve, amire képes? Hogyan nézne ki Budapest egy olyan áradás idején, amely 1000 évente egyszer fordul elő? És mit tehetünk ma, hogy holnap még legyen ivóvizünk, folyónk és jövőnk? A BME Jövőtervező előadásai nemcsak a válaszokat adják meg, de azt is megmutatják, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a természetnek, ha nem tervezünk előre. Olvasd el a részleteket – a víz már a lábunk alatt hömpölyög…
Erre és még sok más kérdésre is választ kapott az első Jövőtervező.BME előadás közönsége a Műegyetem Építőmérnöki Karának oktatóitól.
„Közösségi tudomány az, ami mindannyiunk életét érinti, és úgy kell beszélni róla, hogy mindenki megértse” – így kezdte a Jövőtervező.BME előadássorozat első állomását felvezető beszédét Levendovszky János, a Műegyetem kutatási és innovációs rektorhelyettese. Aztán hozzátette, hogy még fontosabb a közösségi tett, ennek a megjegyzésnek pedig az aktuális téma adott súlyt. Az Építőmérnöki Kar ugyanis Éltető vizek: hogyan alakítjuk folyóink sorsát? címmel állította össze a programot, az esemény időpontjában pedig az évtized magyarországi árvize épp túljutott a tetőpontján.
Elsőként Józsa János, a BME volt rektora beszélt arról, hogy milyen munka folyik a Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszéken az oktatás mellett: kutatások a folyóhelyreállítások, a hidrológiai előrejelzések, az áramlástani vizsgálatok és az új vizsgálati módszerek kidolgozása területén. Mindennek a jelentőségét illusztrálva pedig bemutatott egy térképes szimulációt arról, hogy mi történne Budapesten egy akkora Duna-árvíz esetén, amekkora nagyjából 1000 évente fordul elő. (Mint sejthető, ekkora víztömeget nem lehetne a jelenlegi védműveken belül tartani.)
Baranya Sándor egyetemi docens a folyógazdálkodás legfőbb globális és hazai problémáit vázolta fel. Ilyen probléma a folyók melegedése és vele a víz felgyorsuló körforgása a klímaváltozás hatására, emiatt a szélsőséges vízjárási állapotok sűrűsödése – a közönség itt ismét kisandíthatott a Díszterem ablakain át a még mindig szokatlanul magas Dunára és felidézhette az eközben szinte kiszáradó Tisza képeit –, valamint a mederalakító emberi beavatkozások nyomán felboruló hordalékmérleg és az ebből következő medermélyülés.
E jelenségek mindegyike megfigyelhető idehaza, ahogy az is, hogy a mind jobban bevágódó folyók megnehezítik a hajózást, amellett húzzák lefelé a talajvízszintet, helyenként félsivatagos területeket hozva ezzel létre. Mindezek ellen olyan programokkal igyekszik küzdeni a szakma, mint a Duna és ökoszisztémája helyreállítását célul kitűző Danube4all.
Verbőczyné Füstös Vivien, a Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszék tudományos segédmunkatársa „Az ökos vízmérnök: fókuszban a folyami élőhelyek” címmel tartott előadást. Arra mutatott rá, hogy a vízmérnökök alapvetően műszaki-technológiai szemléletéhez ideális esetben csatlakoznia kell az ökológiai megközelítésnek, így a vízgazdálkodás a vízmérnökök és biológusok együttműködésével lehet a leghatékonyabb.
Kozma Zsolt, a Vízi Közmű és Környezetmérnöki Tanszék egyetemi docense „Fenntartható vízvisszatartás – lehetséges?” címmel arról a laikus közbeszédben is egyre elterjedtebb gondolatról értekezett, hogy miként lehetne az országban megjelenő víztöbbletet megőrizni a száraz időszakokra. A kérdés jelentőségét érzékeltetve megemlítette, hogy a 2022-es aszály a hazai GDP 1,5 százalékát vitte el. Szó esett a 19. században nagy átalakításokon áteső Tisza völgyének mélyártéri területeiről, amelyek segítségével megvalósítható lehet a tájszemléletű vízgazdálkodás.
Lényegében ezt a gondolatot fűzte tovább Samu Andrea, a Természetvédelmi Világalap (WWF) szakértője „Természetvédő és vízmérnök: egy hajóban evezünk” című előadásában. Mondott néhány sokkoló adatot: 37 hazai folyóvíz van kiszáradóban, a Homokhátságon 100 év alatt 1000 tó szűnt meg, a Duna a teljes szakaszán pedig elvesztette az ártere 68 százalékát. Sokaknak újdonság lehetett, hogy a jelenkori fajkihalás az édesvízi fajokat érinti messze a legnagyobb mértékben – mindennek a megállításához pedig az emberi tevékenységet össze kellene hangolnunk a természetes folyamatokkal.
Utolsóként Reich Márton, a Toldy Ferenc Gimnázium diákja, a BME tavalyi középiskolás TDK-jának első helyezettje lépett a mikrofonhoz, aki rutinos előadókat megszégyenítő magabiztossággal mutatta be, hogy milyen lehetőségeket tartogat a mesterséges intelligencia a vízmérnökök számára – köztük saját fejlesztését, amely egy halfelismerő szoftver segítségével nyújt fontos adatokat a szakembereknek egy adott folyószakasz élővilágának képviselőiről.
Ezek után logikusnak tűnt Baranya Sándor összegzése, miszerint a hazavihető üzenetek: az oktatás fontossága, az interdiszciplináris kutatások, a vízgazdálkodás prioritásainak meghatározása és az érdekeltekkel való közös gondolkodás. Jutott idő még a hallgatóság kérdéseire is – például arra, hogy elképzelhető-e a közeljövőben 9 méter feletti árvíz Budapesten (sajnos igen) – és arra, hogy Józsa János biztatására a közönség tapssal köszönje meg a jelenlévő Láng István, az Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetője és kollégái elmúlt napokban tett erőfeszítéseit.
Az előadások prezentációi egyben megnézhetők itt, a teljes esemény videófelvétele pedig alább:
